Kenyér helyett

“Változtasd a köveket kenyerekké!” – 
Nem a sátán szól. Milliók zokogják. 
Egyetlen jajkiáltás a világ, 
Egyetlen kéztördelő mozdulat, 
Egyetlenegy roppant fenyegetés. 
A nyomorúság völgyei fölött 
A bosszúálló Isten hegyei 
Feltornyosulnak irgalmatlanul, 
Nem indulnak változni kenyerekké. 


 “Változtasd a köveket kenyerekké!” 
Hallom én is a rettentő igét, 
Mint végítélet, úgy zuhan reám, 
Szíven talál, mint kővé vált kenyér. 
Az életemet mostan kérik számon, 
Most köveznek kővé vált kenyerekkel. 
Megálljatok… nagyon bűnös vagyok, 
De talán mégsem úgy, mint hiszitek. 
Én nem vettem el senki kenyerét, 
Csak ép nem tudtam kenyeret keresni, 
Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból, 
Az Isten irgalmának hegyeit 
Bebolyongtam virágot szedegetve, 
Tudom, nem ér most falat kenyeret 
Az egész szárazvirág-gyüjtemény. 

 

“Változtasd a köveket kenyerekké!” – 
Máskor talán feleltem volna rá, 
Szóltam volna: “Nem csak kenyérrel éltek!” 
Most torkom, szívem egyként elszorul, 
Szédül a szó és megfullad a hang. 
Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, – 
Nem én, nem én, az Ő nevébe se… 
Testvéreim, ha volna rá hatalmam, 
Testvéreim, ha tőlem függene, 
Holnap puha sziklákon pihennétek, 
Kenyérhegyek nőnének számotokra, 
Hegyóriások csupa szín-kenyérből, 
Merő aranykalácsból Alpesek… 
De nincs hatalmam, – betegen bolyongok, 
S még most is virágokat keresek. 
S ha még találok egy-egy halaványat: 
Tépelődöm, hogy megmutassam-e? 
Asztalotokra merjem-e belopni – 
Kenyértelen, üres asztalotokra 
Kenyértelen kővilág kis virágát? – 
Vagy morzsoljam szét a kezem között, 
Mielőtt bárki rátekintene, 
És fojtsam meg, mint gyermekét anya, 
Mint bukott leány drága szégyenét? 

 “Változtasd a köveket kenyerekké!” 
Hegyeket változtatnék – nem lehet. 
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban 
Lehajtom megadással fejemet. 
Testvéreim, ne könyörüljetek. 
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban, 
A bosszúálló Isten hegyein 
Én nektek most is csak virágot téptem. 
Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér: 
Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.

Reményik Sándor

Reklámok

Versek a gyerekszobából. I. Kicsi vagyok én

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.

Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.

Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!

Szabó Lőrinc

Ne ergo timueritis eos
Ne féljetek hát tőlük!

Ave Victor

Ave Victor: a cirkusz ünnepel. 
Caesar, a százfejű, betelt a harccal, 
Az arénában márványfehér arccal 
Egy gladiator fekszik elesetten.

Az elesett hős szeme félig húnyva, 
Tudja: ez sorscsapás, Isten-verés. 
Csak testén fut át gyönge remegés, 
De nem a rémület rengése az.

Mellén térdel a győző s ráhajol, 
Dülledt szeme aláfuttatva vérrel, 
Az elesettet nézi kaján kéjjel: 
Irgalomért, ha vajjon szólna-e?

Ave Victor! De siess s jól vigyázz! 
Soká ne kéjelegj az elbukotton, 
Mert, mielőtt szívébe mártanád 
Szablyádat, rúg egyet még a porondon 
És széjjel zúzza gőgös koponyád!

Reményik Sándor

 

Screen_Shot_2018-04-03_at_19.47.09

Vö. https://www.facebook.com/ignac.pirisi.1/videos/231234107717873/

A Tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Ady Endre